Részletek

„Március 20. Reggel már 6 órakor felébredtünk. Az emberorvossal és az állatorvossal aludtam egy kis házban.

A parancs szerint mind a három zászlóalj részt vesz a támadásban, s el kell foglalni Suchaja Gomoljsát (ma: Szuha Gomilsa, Ukrajna). Segítségükre voltak a német stukák, akik eredményes munkát végeztek.

A 38/III.-nál a 18.-i veszteség 6 halott, 52 sebesült.

Délután fél 3-kor indultunk s 4 órakor meg is érkeztünk Bol-Gomoljsára (ma: Velika Gomilsa, Ukrajna). E napon a falu teljesen a mi kezünkben volt s innét kellett volna kelet felé a következő falut elfoglalni. Nem sikerült. Indulásunkkor hallottuk, hogy a falut az oroszok bombázták, noha a légvédelmisták azt állították, hogy azok német gépek voltak.

Bol-Gomoljsa dombos-völgyes helyen fekszik. Mielőtt a faluba értünk volna, az állatorvossal végignéztük 11 stukának gyönyörűséges munkáját.

Alig mentek el a német gépek, újabbak érkeztek. Piszok raták. Nem is gondoltam, hogy ezek is ilyen munkát tudnak végezni. Jómagam is lőttem egyet rá. Sajnos a légvédelmi gépágyúnk még most sem érkezett meg.

Szállásunkon négyen helyezkedtünk el.

Este kezdődött a ratáknak a munkája. Hatszor látogattak meg bennünket az éjjel. Ilyen éjszakánk nem volt!! Az állatorvossal minden egyes alkalommal kirohantunk, ha hallottuk, hogy jönnek a gépek. Egymás mellé bújtunk, s mikor gondoltuk, hogy a gép jön felettünk, akkor belefeküdtünk a hóba. Az egyik alkalommal hallottuk a sistergést, szívünk a torkunkban dobogott, azt gondoltuk, hogy itt a vég! Két löveg leesett. Na, most jön a harmadik, ima… s hála a jó Istennek, nem jött.

Reggel megláttuk, hogy fekhelyünktől 35 méterre volt a 2 méter széles, 1 méter mély becsapódás! Istenem, ezt az éjszakát nem felejtjük el soha. Nem is vetkőzhettünk le.

Közben az egyes zászlóaljak vonulgattak vissza, azt híresztelték, hogy vissza kell vonulnunk.

Hogy mit éreztünk azon az éjjel, azt nem lehet leírni! Ezt csak átéltük. Az emberorvos egész éjjel a fedezékben „pihent”. Az ellenség is pihent.”

 

„Szeptember 22. Az éjszaka csöndesen telt el. Úgy látszik, az orosz is csoportosított.

Reggel megkezdtük három oldalról a támadást. A II. zászlóalj a 12. gyalogezredtől kapott századdal. Dini délről s Jillyék a Javornik Gorg.-on. Ez utóbbi ment nehezen. Az orosz aknavetővel nagyon dolgozik. Sok a sebesült az I. zászlóaljnál. – Diniék kiszabadították a fogságba esett egyik huszárt.

Az ezredparancsnokságon a huszár elmondta, hogy az oroszok kb. 80-90 fővel támadnak. Az erdőbe behúzódtak. Rádiójuk van. A másik huszár – ruszin – irányította őket. Diniék tüzétől megfutottak.

Délután komollyá vált a helyzet. A hadosztályparancsnokság jobb szárnyán lévő hegyidandárt támadták, illetve visszaszorították. Az I. zászlóalj balszárnya szorongatott helyzetbe került. Áttört rajta egy csoport ellenség és a zászlóalj vonata felé tört. De jó lenne egy kis tartalék. Hiába, nincs. Egyre fogyunk. A sebesültek száma nő.

Este 7 órakor a hadosztályparancsnok kiadja a parancsot a visszavonulásra. Vajon mi lesz azokkal, akik az erdőben vannak. Szegény Zseni visszakerül-e még? Már majdnem egy fél nap óta nem hallottunk róla semmit. Bízunk a jó Istenben, hogy megsegíti.

Este hoztak 2 foglyot, majd éjjel még 4-et. Beszélgettem velük. Berdicsev környéki ukránok. Mindegyiknél szentképet találtunk. Odaát nem hisznek a kommunizmusban.

Éjjel nyugodtan aludtunk egy kicsit. Úgy volt, hogy a tüzérosztály parancsnok idejön hozzánk. Éjszaka visszavonultak, egy kicsit hátrább. Most már egy kicsit közelebb jutottunk a tűzhöz. Ma bizonyára kapunk.”

 

„Az egyik este, amikor fáradtan hazaérkeztünk a táborba, a mágocsi tanítót, Sámson hadnagyot felakasztva találtuk. Szegény fiúnak folyton azon járt az esze, hogy a felesége otthon megcsalja, melybe szép lassan kezdett belezavarodni, mígnem egy ilyen pillanatában öngyilkos lett.

Szentirmay vezérkari százados a korábbi, a táborparancsnokkal történt afférja után nem vette fel a munkát, ezért 30 napi zárka lett a büntetése, 50%-os kosztelvonással.

Amikor Szentirmay a börtönbe került, azonnal megindult számára az élelmiszergyűjtés. Voltak olyan brigádok, akik nem járultak hozzá az ő élelemmel való támogatásához. A mi brigádunk mindennap adott a kis táplálékából valamicskét. A kevésből egy parányit. A börtönt szerencsére a tábor területére építették, így sikerült mindennap bejuttatni a cellába azt a kis segítséget.

Szentirmay kiszabadulása után sem vette fel a munkát. Példáját követve napról-napra egyre többen akadtak, akiket hiába rendeltek ki munkára, nem vonultak ki. A vége az lett, hogy szeptemberben egyetlenegy hadifogoly sem vette fel a munkát. Nem tudtak mit csinálni velünk.

Az egyik nap sorakozót rendeltek el, és arra utasítottak bennünket, hogy a tábor csinosítására, köpenyünk sarkában – két kézzel merve – hordjuk a kavicsot a közelben lévő folyó partjáról. Meg akartak törni bennünket. Közben a táborparancsnok kihirdette, hogy akik felveszik a munkát, azoknak nem kell kavicsot hordani. Eleinte csak pár ember, majd szép lassan az egész tábor úgy döntött, hogy dolgoznak. Hol ide, hol oda vezényeltek bennünket.

Szentirmayt elvitték egy másik táborba, hogy hová, nem tudtuk, mint ahogy azt sem, hogy hazakerült-e.”

 

„Amikor Cúnban laktunk, férjem sokat járt Kémesre, ahol egy gyerekkori barátja volt a jegyző. Ennek a jegyzőnek az öccse ludovikás tiszt volt, de az oroszok után már nem maradhatott katona, így került falura tanítónak, ahol aztán családot is alapított. Ott is nagy cirkusz volt a tsz alakítás idején. A falusiak egy csoportja megkereste a tanítót, hogy fogalmazzon meg a nevükben egy kérvényt arról, hogy ne kelljen nekik belépniük a tsz-be. A kérvény elkészült és elküldték. A hatóság válasza az volt a kérvényre, hogy a tanítót kiáltotta ki főbűnösnek, hogy ő befolyásolta az embereket. Elhurcolták a családjától és fölakasztották. A bűne mindössze annyi volt, hogy segített az embereknek.”

 

„Az első éjszaka után a barakkban megdöbbentő, félelmetes látvány tárult elénk. Ember ember hátán a földön, szalmán, batyukon.

Szüleinket hajnalonként késő estig dolgozni vitték. Mi, gyerekek hamar összebarátkoztunk. A tábor területét nem hagyhattuk el, fegyveres rendőrök vigyáztak ránk. Céltalanul csellengtünk. Hamar kiderült, hogy a sok kis vadóccal valamit kezdeni kell. Három asszonyt jelöltek ki, hogy vigyázzanak ránk. Közülük számomra a legkedvesebb dr. Ihászy Lászlóné, Vilmika néni volt.

Kedves, halk szavú, szerény asszony volt, ellentétben a férjével, aki sokat viccelődött, közvetlen volt mindenkivel, igyekezett jókedvre deríteni a barakk lakóit. Volt túlélési tapasztalata az orosz fogságból. Vilmika néni nem csak felügyelt ránk, hanem nagy szeretettel tanítgatott is bennünket. Körjátékokat, dalokat, mondókákat tanított nekünk. Szeretetét, amit otthon hagyott gyermekének nem adhatott át, nekünk adta. Kedves hangján mondta az intelmeket, hogyan kell viselkednünk, hogyan kell a rabság embertelen körülményeit gyermekként elviselni.”

 

„A 40-es évek végén apámat letartóztatták, először Pécsett, majd Budapesten, az Andrássy úton tartották fogva. Azon váddal állították népbíróság elé, hogy az egyik katonáját kivégeztette, azonban a tárgyaláson személyesen megjelent a „kivégzett” katona, így a vádat elejtették.”

 

„…Herendnél beért minket a front és Úrkút felé tértünk ki. Szállást az úrkúti plébánostól kaptunk. A bevonuló szovjet katonák a plébánost a hátsó szobában a falhoz állították és úgy szórakozásból körüllőtték. Végül a bal füle alatt megsebesítették és gyorsan távoztak.

Közben belőttek a konyhába, ahol mi vagy hatan tartózkodtunk és átlőtték anyám bal lábát boka felett, jobb lábán pedig egy súroló lövést kapott szintén boka felett. Anyám a földre esett.

Mindenki bénult volt a félelemtől, én anyám útmutatása szerint elsősegélyben részesítettem. A kis gyógyszerkészletében kerestem ultraseptylt és megkezeltem a lábát vérzéscsillapítóval. A szovjet katonák kifutottak, így nálunk egyéb erőszakoskodás nem történt, a környező házaknál annál inkább. Mondhatom, hogy egy ideig az életösztön irányított minket.”

 

„Október 25-én szerb katonák elfoglalták Újvidéket, és első dolguk az volt, hogy összegyűjtötték a férfilakosságot, köztük a ferences atyákat is. Mivel betegségei folytán az akkor 34 éves Krizosztom atya lényegesen idősebbnek nézett ki valós koránál, a katonák el akarták engedni, de ő nem fogadta el a kegyelmet, maradt a rendtársaival, így egy barakkba zárták őket.

A későbbi elmondások szerint a szerbek 28-án este a foglyok egy részét hármasával összekötözve kiterelték a barakkból, futásra kényszerítették, majd miközben katonazene szólt, puskatussal agyonverték őket. A lemészárolt áldozatok egyike volt P. Körösztös Krizosztom is.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük