“A könyv hőse Lantai Vince tartalékos zászlós, azonban nem volt olyan szerencsés, mint Kovács Gyula, sohasem térhetett haza. Hátrahagyott naplója egészen más nézőpontból közelíti meg az eseményeket. Ez a páratlan napló, melyet ránk hagyott, lehetővé tette, hogy egy harcoló magyar katona sorsán keresztül, hitelesebben megismerhessük a XX. századi történelem egyik legviharosabb és legvitatottabb időszakát, a II. világháborút.
A magyarázatokkal, háttér információkkal kiegészített napló betekintést nyújt számunkra egy magyar katona napi teendőibe, harci feladataiba, életkörülményeibe, többek között beszámol a sokszor elviselhetetlen -40 fokos hidegről, gyakori fagyhalálról, sebesülésekről, bajtársak elvesztéséről, vagy éppen a felszerelésbeli hiányosságokról és az állandó életveszélyről, amelyekkel honvédeinknek nap, mint nap szembesülniük kellett. Ugyanakkor a sok szenvedés mellett, megjelenik: a kitartás, a hit, előtérbe kerülnek az emberi értékek, az élethez való ragaszkodás. Mindamellett kirajzolódik az is, hogy milyen volt a magyar katonák és a megszállt területen élő ukrán lakosság kapcsolata.
A „Becsülettel élünk és halunk” című könyv, egyrészt azok számára nyújt izgalmas és érdekes olvasmányt, akik eddig nem ismerték a harcterek világát, másrészt, részletes forrásanyagot tartalmaz azok számára is, kiknek a háború ezen szakasza nem teljesen ismeretlen.
Egyedisége abban rejlik, hogy tartalmát nem történészek, régészek ásták elő a feledés homályából, hanem egy akkor élt embertől, első kézből értesülünk a hiteles történésekről.
Ezt a különleges- eredeti fotókkal, személyes levelekkel, hivatalos dokumentumokkal illusztrált hagyatékot Lantai Vince unokaöccse, Selmeczi István tolmácsolásában olvashatjuk, így tiszteleg egykor élt őse előtt, aki életét áldozta a haza szolgálatában.”
“1941.IV.14. (hétfő) A kölcsönös tűz nem lanyhul. Mi parancsot kapunk a tűz beszüntetésére. Az ellenség tüze nem lanyhul. Géppuskáink és páncéltörő ágyúink a szerb tornyot lövik. Összejárjuk az utcát, alakulataink az egész városban felderítéseket, ill. házkutatásokat tartanak. Sokat a helyszínen lelőnek, sokat bekísérnek és a hadbíróság ítéletét a városháza előtti téren hajtják végre. A hullák több órán át hevernek a téren. Az ellenség egyre tüzel. Dél tájban az egész szakasszal átmegyek az új körletbe, ahol együtt van az egész zászlóalj, a 3. század kivételével. Köröskörül ropognak az ellenséges fegyverek, de sebesülés sem történik. Még egyszer visszamegyek a hátra maradt legénységért és az előbbihez hasonló tűzben, bevonulunk a körletbe. Már 24 órája, hogy utoljára ettünk, de senkinek egyetlen zokszó sem hagyja el a száját. Az alvás, amit már a fegyverropogás sem zavart, a kemény padlón is jól esett volna; teljesen felszerelve, csak percekig tarthatott. Az új körletbe megérkezve nagykanállal ettük a lekvárt. Jó volt nagyon a koplalás után. De nemsokára kész volt az ebéd is, ami az előző esti vacsora lett volna. Délután még mindig egyre tüzelt az ellenség. Csoportokba verődve megkezdtük a kutatásokat. Sokat segítettek a nemzetőrök, 10-es-20-as csoportokban kísérik be a gyanúsakat. A kivégzések egyre tartanak. Alig kutatunk át egy helyet, továbbmenve már újra tüzelnek. Este a hadtest-parancsnokság kiadja a parancsot: ha tovább tüzelnek, a lakóságot megtizedeli és a katonaságot kivonva, rommá löveti a várost. Erre mintha elvágtak volna mindent, a tüzelés megszűnt. Az egyik dobravoják vezér a kivégzéskor megszökött, a szállásunk alatti pincébe menekült. Többször is átkutatták a pincét, majd hirtelen kiszökött az utcára és az őrség sortüze kioltotta életét. Nyomban megfogták hárman-négyen áthúzták a többi, már agyonlőtt cinkosaihoz. Az éjszaka teljes készenlétben pihentünk, én csak a csizmámat vetettem le.”
“1942.I.6.(kedd) Éjféltájban érünk Csernóticsibe, majd hajnalban Lawinkibe (talán: Lavy), ahonnan ismét kapunk pol.-okat. Reggeli már megvolt Lawinki előtt egy kis faluban. 7 óra tájban elindulunk az erdőbe, ahol a partizánok vannak. Elérve az erdőt, abba még jó pár 100 métert megyünk, ott a vonatrész lemarad. A pol.-ok elöl, én utánuk, az élen. Váti raja él, a szakaszom előoszlop, a policia mögött mintegy 20 méterre. Jani oldalt biztosít, Gyuszi a vonatot védi, mely lemaradt. Egyszer fél jobbról tüzet kapunk. A policia géppuskáját tüzelőállásba viszi és megnyitja a tüzet. A hatása rendkívüli. Az ott levő 15-20 főből álló partizán csoport menekül. Én szakaszommal a balszárnyon támadok. Két nagyobb és több kisebb földalatti telepet kell szakaszommal elfoglalni. A földalatti telepek nagyszerűen elkészített, fenyőfából ácsolt, fallal és tetőrésszel, a tetején fél méteres földréteggel. A lejárattal szemben folyosószerű hely, ennek közepén nagy kályha. A lejáratnál, az őr részére egy őrhely volt bevájva. Beljebb, jobbra és balra, egymástól fenyőoszlopokkal elválasztott fülkék priccsekkel. Egész rendes hely lehetett, de nem télre való. A telep elfoglalása után támadunk észak-kelet felé, a menekülők nyomai mentén.”
“1942.III.20.(péntek) 4 órakor riadó, 5 órakor menet Bol. Gomoljsára (Bolsaja Gomolsa; Velyka Homil’sha). Passikin (Pasiky) keresztül, ahol már megásott sírokat és előtte fekvő német és magyar hősi halottakat látunk. 10 órakor indultunk, hogy Suhaja Gomoljsát (Szuhoja Gomoljsa; Sukha Homil’sha) elfoglaljuk. A német bombázók és aknavetőink erősen lövik Bol. Gomoljsa keleti erdőszegélyét, mert a faluban már ellenség volt és véres harc árán vettük csak birtokba ezt a keleti szegélyt is. Rövid, félórás tűzharc közben, igen súlyos fejlövéssel megsebesült Kollár Feri zászlós (az 5. század egyik szakaszparancsnoka), ellőtték Dr. Bertalan zászlós bal felső karját, a 35. születésnapján (csontlövés). Az ő szakaszából elesett Lakatos László tizedes és Gödör Lajos honvéd. Meghalt még Zsilinszki őrvezető, a géppuskás századtól. Az ellenség páncéltörő ágyúja bemért és lőtt. A zászlóalj átcsoportosított a kb. 300 méter széles, két oldalról erdővel szegélyezett völgy déli oldalára és ott előrejutott kb. 2 km-re. Az északi oldalon támad a 38-as zászlóalj, mely előző napon, súlyos veszteségek árán a falu nagy részét elfoglalta. Átcsoportosítás közben erős ratatámadás ér bennünket (8 gép), a század pillanatok alatt eltűnik az épületekben. Én hóköpenyben a hóra fekszem. Az ellenség piszkos módon, foszforos lövedékkel felgyújtja a segélyhelyet. Később is állandóan keresi a vöröskeresztes zászlót, amit azonban nem teszünk ki. Légvédelem még nincs itt. Az ezred Passikiben van. Délelőtt megsebesül Mayer János honvéd aknagránát szilánktól és Mák honvéd fejlövéssel, könnyen. Éjjel ismét több légi támadás. Kb. 3 órakor térünk nyugovóra Bol. Gomoljsán.”
„Virágvasárnap. Délelőtt temettük el a taranowkwi templom mellett azokat a hős katonákat, akik életüket áldozták fel. Két hosszú sírban helyeztük el a 44 halottat. A temetésen megjelent a dandár tiszti kara, díszszakasza. Fújt a szél, esett a hó, először a páter, majd én beszéltem. Szomorú látvány, amikor 22-22 holttest ott feküdt koporsó nélkül, egymás mellett. Istenem! Vajjon a hős katonák Szerettei megérezték-e ezt? Mily szomorú érzés lesz számukra, amikor megkapják a szomorú valóságot.”